Az Európa Hitler és Sztálin szorításában alcím elég jól helyre tesz, Timothy Snyder könyve (Véres övezet) ugyanis úgy beszél egy már sokszor kitárgyalt történelmi időszakról (vagy időszakokról, ha igazán pontosak akarunk lenni), hogy valóban és érdemben tudja árnyalni az eddigi ismeretanyagot.
Snyder rögtön az előszóban lokalizálja a véres övezetet, amely „Közép-Lengyelországtól Ukrajnán, Belorusszián és a balti államokon át Nyugat-Oroszországig terjedt”. Ebben a térségben a náci és a szovjet rendszer – időnként egymással szövetségben, majd egymással hadban állva – összesen tizennégymillió embert gyilkolt meg (a szerző az előre megfontolt tömeggyilkosságok áldozatait számolja ide; ők nem vettek részt aktívan a harcokban, többségük nő, gyerek és idős ember volt). Ahogy Snyder írja, ebben az övezetben „került kölcsönhatásba és fedte át egymást a náci és a szovjet rendszer hatalma és embertelensége”. Az itt élők százezerszámra estek áldozatul a két rendszer gyilkos gépezetének, és itt ölték meg azokat az embereket is, akik máskülönben az övezeten kívül éltek (például a magyar zsidókat, akik a régión kívülről származó zsidó áldozatok legnagyobb csoportját alkották Auschwitzban).
Ebben az övezetben működtek a haláltáborok, melyek működéséről Snyder nagyon átfogó és árnyalt képet ad. A koncentrációs táborok és a halálgyárak ugyanis más-más elv szerint működtek. Ha például valaki a bergen-belseni koncentrációs táborba került, akkor az embertelen körülmények mellett is volt némi esélye a túlélésre, a belzeci halálgyár azonban azonnali és biztos fulladásos halált jelentett: „Ironikus módon ez az oka annak, hogy az emberek Bergen-Belsenre emlékeznek, Belzecet pedig elfelejtik”, mutat rá a megsemmisítés gyakorlata és az emlékezés lehetősége közötti iszonyatos összefüggésekre Snyder.
„A lányok-fiúk jól tudták, mi történik velük, ha lebuknak. Amikor a rámpán a halálba mentek, megtépázott méltóságuknak legalább egy darabkáját menteni akarták: ’Kérjük az urakat – mondták a németeknek –, ne üssenek minket. Magunktól is fel tudunk szállni.’” (Timothy Snyder: Véres övezet – Európa Hitler és Sztálin szorításában, Park Könyvkiadó, 2012.)
A véres övezet szenvedései azonban Sztálinnal kezdődtek: az erőszakos kollektivizálás szinte elképzelhetetlen mértékű éhínséghez vezetett, a nagy terror idején pedig a legkisebb gyanú esetén is azonnal a Gulagra száműzték a túlélőket, vagy egészen egyszerűen agyonlőtték őket. A harmincas évek végén például a helyi hatóságok kvótarendszer alapján dolgoztak, és előre meghatározott szám alapján döntöttek arról, hogy hány embert kell kivégezni, és hányat börtönbe küldeni (a körzeti trojka dolga volt, hogy „a kvótákat kivégzésekké, a számokat holtestekké változtassák”).
A különböző régiókban élők szenvedéseit nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani, az erőszakos kollektivizálás, az éhínség és a sztálini terror a legerőteljesebben azonban talán mégis Ukrajnában szedte az áldozatait. A másik szerencsétlen sorsú nép a lengyel volt, amelyet 1939-ben egymás szövetségeseként támadt meg a német és a szovjet haderő. Snyder részletesen beszél a lengyel elit lefejezéséről, így Katynról is, a deportálásokról, a zsidó lakosság kiirtásáról, a varsói ellenállásról, a háború utáni áttelepítésekről.
De a véres övezetben a fehéroroszoktól kezdve a szovjetunióbeli németeken át a balti államok népeiig mindenki megszenvedte a hitleri és sztálini terrort. Tulajdonképpen nem volt olyan népcsoport vagy társadalmi osztály, beleértve ebbe időnként a rendszer irányításában tevékenyen résztvevőket is, amely és akik biztonságban érezhették volna magukat. Ráadásul időről időre nagyon nehéz megmondani, hogy az áldozatok tulajdonképpen kinek a halottai (a történelem során az adott politikai irányítás pedig szépen a maga javára is fordította ezt). A meggyilkolt lengyel állampolgárok között sok volt a zsidó, közülük azonban volt, aki nem is tartotta magát annak. Ráadásul sokukat szovjet állampolgárként tartották számon, hiszen a háború elején a szovjetek által annektált lengyel területeken éltek. Ez a terület ma pedig Ukrajnához tartozik.
„Vajon a zsidó kislány, aki a koveli zsinagóga falára karcolta édesanyjának szóló üzenetét, a lengyel, a szovjet, az izraeli vagy az ukrán történelem része? Ő lengyelül írt; más zsidók ugyanekkor, ugyanebben a zsinagógában jiddisül írtak. Vagy mit mondjunk Dina Pronyicseva zsidó édesanyjáról, aki oroszul biztatta lányát, hogy szökjön meg Babij Jarból? (…) Bizonyos mértékben négy ország történelméhez tartoztak – amennyiben e négy ország történelme valóban elválasztható.”
Timothy Snyder mindenesetre az utolsó félmondatban meglebegtetett félig-meddig kérdésére meg is adja a választ. Mert még ha el is választható az általa véres övezetként definiált térség történelme, ő ezt nem teszi meg, és ok-okozati összefüggések láncolatán keresztül mutatja be ennek az időszaknak a történetét. Snyder könyve azonban nem csak emiatt figyelemre méltó: az ő megközelítése ugyanis végtelenül emberi. Azt vallja ugyanis, hogy a számok többek puszta statisztikai adatoknál, és minden egyes haláleset „egyetlen, megismételhetetlen életre utal”.
A könyv éppen ezért több alkalommal is konkrét eseteket idéz fel, Snyder ezzel pedig arcot és nevet ad a szenvedőknek. Katynnak például Adam Solskiét, azé a lengyel tisztét, aki az utolsó percig írta a naplóját: „Kérdeztek a jegygyűrűmről, amit én…” A mondatot befejezni már nem tudta, a naplót a holttestével együtt temették el. Vagy Minszknek annak a tizenkét éves zsidó kislányét, Junita Visnyackajáét, aki 1942-ben azt írta az apjának, hogy nagyon fél a haláltól, „mert a kisgyerekeket élve dobják a tömegsírokba. Isten veled örökre. Csókollak, csókollak sokszor”.
Tudásanyagát tekintve nagyon koncentrált, informatív, közben pedig nyomasztó, letaglózó – nagyjából ezek a kifejezések jutnak eszembe Snyder könyvéről. Nehezen emészthető, de ez nem a szerző hibája, aki logikus gondolatmenetben, világosan és szabatosan vázolja fel az egymást követő események láncolatát, a korszak kegyetlen irányítóinak motivációit, és a számok mögött meghúzódó emberi sorsokat. A szerző mindent megtett, ami miatt mégis többször szünetet kellett tartanom olvasás közben, az nem róható fel Snydernek. Legfeljebb a történelemnek.
10/9
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek