Ez a legszebb, legmegrázóbb regény, melyet az utóbbi időben olvastam. Elöljáróban ennyit.

Már a könyv keletkezésének a története se mindennapi. Az ötlet Siobhan Dowd író fejéből pattant ki: kitalálta a karaktereket, megvolt az alaphelyzet, a kezdés, és fejben maga a sztori is. Egyedül ideje nem volt – mielőtt úgy istenigazából belevethette volna magát a munkába, elhunyt. Mellrákos volt, és mindössze 47 éves.

A sztori azonban nem kallódott el, a kiadó ugyanis megkereste Patrick Nesst (neki köszönhetjük például a Chaos Walking trilógiát), aki rábólintott arra, hogy Siobhan Dowd elképzeléséből kiindulva megírja Conor történetét. A kiadó mellé még megnyerte magának Jim Kay grafikust is. Telitalálat. Ami vicces, hogy Ness és Kay egészen 2011 májusáig, azaz a könyv megjelenéséig nem is találkoztak személyesen.

A regény nem sokat kertel, rögtön egy rémálom kellős közepében találjuk magunkat. Pontosabban rémálmokban, mert míg az egyikben „sötét van és vihar és sikoltás”, addig a másikban egy megelevenedett tiszafa hozza rá a frászt a tizenéves Conorra. Vagyis a szörny, aki éjfél után 7 perccel megjelenik. Az éjszakáinál azonban már csak a nappalai rosszabbak: a fiú anyja ugyanis nagyon beteg, és az anya eddig hiába próbálta tartani magát, Conor számára is nyilvánvaló, hogy nagyon nagy a baj.

„Az anyja hirtelen átölelte, és Conor érezte, hogy milyen sovány a karja is, amivel régebben olyan puhán és melegen ölelt. Semmit sem szólt, csak szorosan tartotta Conort, aki nem ölelte vissza, csak megint felnézett az ablakra. Egy pillanat, és már az anyja is kifelé nézett.
– Az ott egy tiszafa. Ugye, tudod? – szólalt meg végül.
Conor a szemét forgatta, de inkább játékosan, mint komolyan:
– Igen, anya, már ezerszer mondtad.
– Megkérhetlek, hogy figyelj oda rá? Hogy ott legyen, amikor visszajövök?
És Conor tudta, hogy az anyja így akarja értésére adni, hogy vissza fog jönni. Bólintott, és mindketten nézték tovább a fát.
Nézhették akármeddig: csak egy fa volt.”

(Patrick Ness/ Siobhan Dowd: Szólít a szörny, Vivandra, 2012.)

Apja Amerikában éli az életét a másik családjával, a nagyanyja az idegeire megy, az iskolában pedig annyira nem tudnak mit kezdeni a körülötte kialakult helyzettel, hogy a legtöbb tanár és diák, puszta kíméletből, levegőnek nézi. Kivéve Harryt, aki az iskolaudvaron időről időre jól elveri.

Ezek után Conornak úgy hiányzott az éjszakai szörny felbukkanása, mint púp a hátára, de hát ez nem kívánságműsor, így a monstrum éjfél után menetrendszerűen meg-megjelenik, és fura mesékkel fárasztja a fiút. Furák, mert a hagyományos mesékkel ellentétben itt nem mindig lehet eldönteni, ki a jó és ki a gonosz, hogy lehet valaki egyszerre gyilkos és megmentő, és hogyan lehet valaki elvtelen, de jószívű egyszerre? Kifacsart hegyibeszédek mantrázása helyett azonban a szörny segíteni akar, ehhez azonban Conornak is el kell rendeznie magában bizonyos dolgokat, és meg kell békélnie a megváltoztathatatlannal.

Patetikus és giccses között nagyon nehéz megtalálni a középutat, különösen igaz ez, ha a halálról beszélünk. Az elmúlás és elengedés ma már nem tabu a gyerekirodalomban sem (az északiak persze ebben is az élen járnak), de még mindig mintha valami furcsa tapintat venné körül, ami különösen groteszk annak fényében, hogy a tévéből és a filmekből nap mint nap és a legválogatottabb formában ömlik ránk a halál. Beszélni azonban nagyon nehéz róla, Nessnek mégis sikerült, még ha néha nagyon direktben is tolja elénk a levonandó konzekvenciát.

Mindezek ellenére ez az egyik legvarázslatosabb regény, amelyet az utóbbi hónapokban olvastam, gyomorszorító és felkavaró egyszerre. A szöveget pedig csodálatosan kiegészítették Jim Kay sötét tónusú illusztrációi, melyeknek köszönhetően a magyar kiadás is egyike az utóbbi idők legigényesebb kiadványainak.

Mit mondhatnék még? A végén szanaszét bőgtem magam. Biztos öregszem.

                                                                                                                                           10/10