Rendes úriember nem tud kínaiul, mondá Karinthy, de erős a gyanúm, hogy Peter Hessler még nem hallotta ezt az irodalmi bölcsességet (vagy bölcstelenséget, hm?), vagy ha mégis, akkor rá se ránt. Hessler ugyanis még a kilencvenes években a Békehadtest tagjaként elég jól megtanult kínaiul, majd annyira beleszeretett az országba, hogy újságíróként azóta is folyamatosan tudósít Kína legkülönbözőbb szegleteiből, írásai folyamatosan jelennek meg a National Geographic-ben és a New Yorkerben.
Itthon a Kína országútjain már a második könyve, és mennyiségileg, súlyra, méretre, meg kell mondanom, elég tekintélyes kötet. A szöveg azonban mégsem nyom agyon, Hessler ugyanis annyira szórakoztatóan, sziporkázóan ír, hogy azóta is az jár a fejemben, itthon vajon mikor fogjuk megtanulni, hogy infotainment-vonalon így is lehet könyvet írni. Hessler ugyanis nem turista Kínában, hanem a mindennapok aktív résztvevője, aki falura költözik, vagy hetekre-hónapokra beveszi magát az ipari körzetek semmiből kinövő gyárvárosaiba.
A kötet alapvetően három nagy részre bontható. Az első szekcióban a Nagy Fal környékén kalandozunk, amely csak nevében utal egyetlen építményre, valójában falak összessége. Már ami megmaradt belőle ugye, az évszázadok alatt, különösen pedig a kulturális forradalom idején előszeretettel rombolták, illetve használták fel vidéki házak építkezéseinél. Sőt, van, ahol a mai napig pottyantós vécéként használják a Nagy Falat.
Hessler több ízben is nekivág, hogy végigautózzon az évszázados csoda mentén, amivel már önmagában szabályt sért, újságíróként ugyanis csak külön engedéllyel dolgozhatna vidéken, arról nem is beszélve, hogy City Special (már ez egy vicc) névre hallgató bérautójával sem hagyhatná el Peking határait. Még jó, hogy Vang úr, a kölcsönző tulajdonosa nem nagyon szívja mellre a dolgot, sem azt, ha Hessler némi sérüléssel, horpadással, leszakadt lökhárítóval viszi vissza a járművet.
Kínában ugyanis, különösen a városi közlekedésben, senkinek a szeme se rebben, ha időről időre koccannak az autók. Nem hívnak rendőrt, nem töltenek ki papírokat, zsebből fizetnek az okozott kárért, és mindenki megy a dolgára. Az autós közlekedés ugyanakkor egy egészen sajátos műfaj, ami jól látszik már a képzés jellegéből is: az egyik tanfolyamon például a tanulók órákon keresztül gyakorolták, hogy az autóval hogyan álljanak fel egy keskeny pallóra. Amikor Hessler megkérdezte az oktatót, hogy ugyan már, miért olyan fontos ez, a következő választ kapta: „Mert nagyon nehéz”.
Nem ritka egyébként az sem, hogy az oktatás végeztével az egész társaság elvonul a kocsmába (lásd a keretest), és ugyancsak sajátos műfajt alkotnak az írásbeli KRESZ-vizsga kérdései (csak egy gyöngyszem a sok közül):
„Ha egy másik autós megállítja, és útbaigazítást kér,
a) hagyja válasz nélkül.
b) válaszoljon türelmesen, és adjon a valóságnak megfelelő útbaigazítást.
c) vezesse félre.”
Kedvenc részem azonban a második nagy szekció volt, ami A falu címet viseli: Hessler ugyanis úgy dönt, hogy az egyik ismerősével egy Peking környéki faluban, Szancsában házat bérel, ezzel pedig hosszú távra el is kötelezi magát az elöregedő, és éppen ezért lényegében haldokló település mellett. Jó barátságba kerül a főbérlő Vej Ce-csivel, és szemtanúja lesz, ahogy a tanulatlan, de intelligens, ravasz férfi megcsinálja a szerencséjét, és vállalkozóként egyre magasabbra tör. Ezzel pedig mi is bepillantást nyerünk abba, hogy a kommunista párt helyi korifeusai a legalsóbb szinteken is milyen mértékben határoznak az egyén felemelkedéséről és bukásáról (elöljáróban: nagy mértékben), miért fontos, hogy valaki bírja a közös piálásokat a leendő üzleti partnerekkel, és hogy milyen szerepet játszik a karrierépítésben az, hogy ki milyen cigarettát szív: „Vej Ce-csi több mint egy csomaggal szívott naponta. Tudta, hogy árt neki, és többször is megpróbált leszokni. De a státus függőbbé tette, mint a nikotin”.
Szancsa után Hessler Dél-Csöcsiang felé veszi az irányt, ahol gombamód bújnak elő a földből a szívószálat, gombot, velencei városképeket nagyüzemben előállító gyárak. Hogy ehhez mondjuk komplett hegyeket kell ledózerolni, több ezres városokat kell arrébb költöztetni, úgy istenigazán senkit sem érdekel. Hessler egy kezdő vállalkozás mindennapjait, financiális nehézségekkel terhes botladozásait, majd kényszerű költözését nézi végig (a cég profilja a melltartókarika-gyártás), miközben szívesen szóba elegyedik a kiskorú betanított munkásnőtől kezdve a színvonaltalan akrobatatársulat szertartásmesteréig szinte bárkivel, aki megáll, hogy pár szót váltson vele. Ők pedig szívesen mesélnek, és bár talán ez volt az a rész (a harmadik nagy fejezet), amely személy szerint a legkevésbé érintett meg engem, azért nagyon jó volt bekukkantani a kínai tömeggyártás kulisszái mögé.
„Dudáltak is, akármivel – autóval, traktorral, szamaras kordéval – találkoztak az úton. Rádudáltak minden gyalogosra. Ha néha összetalálkoztak az iskola egy másik autójával, mindkét tanuló boldogan dudált, mint mikor régi jó barátok ismernek egymásra a volán mögött. A déli ebédszünetben az egész osztály beült a közeli vendéglőbe, és mindenki sört ivott, az oktatót is beleértve. Előző nap annyira berúgtak, mesélték, hogy ejteniük kellett a délutáni foglalkozást.” (Peter Hessler: Kína országútjain, Park Könyvkiadó, 2013.)
Hessler egy teljesen egyedi, kint is vagyok, bent is vagyok pozícióból tudósít: igazából már nem kívülálló, ahhoz túlságosan régen él Kínában, de azért még láthatóan időről időre őt is meg tudják lepni a helyiek. A nyelvtudásának köszönhetően nem szorul közvetítőre, ugyanakkor a fehér foltok megvilágításához nem átall szakértői segítséget igénybe venni. Teljesen jól fogyasztható, vicces, néha meghökkentő lett ez az utazós Kína-kötet, igaz, ha az én kezemben lett volna a szerkesztői klaviatúra, a harmadik részt feszesebbre vettem volna, de csak úgy morgok egy kicsit, mert igazából jó lett ez nagyon.
10/9
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek