„… mert nem vagyunk állatok” – hangzik el többször Csányi Vilmos Ironikus etológiájában. Biztos? A neves tudós eszmefuttatásaiból számomra ugyanis éppen az jön le, hogy a humanoid lények – társas és egyéni döntéseiket tekintve – bizony sokszor mintha még nem váltak volna le teljesen az állatvilágról.

Maga a szerző is azzal kezdi mondókáját, hogy hiába, a mai napig felfedezhető néhány olyan tulajdonságunk, melyeket még az állatvilágból hoztunk magunkkal, levetkőzni ezeket pedig mindmáig nem sikerült. Ezek közé tartozik a territórium védelme, de akár maga az agresszió is, amely evolúciós szempontból nem hogy kárhozatos, hanem kifejezetten pozitív dolog – az állatok között. Mert miközben az emberekre saját közösségükön belül általában nem jellemző az agresszív viselkedés, addig a csoportok közötti agresszió a mai napig fennmaradt: „benne maradt az ősökből, semmit sem szelídült az evolúció során. Sajnos az Úr sem mindenható”.

De hogy az ember mégsem egy nagy állat, jól mutatja az első fejezet, amelyben Csányi szemléletesen leírja, évmilliókkal ezelőtt hogyan bolondult meg „egy csimpánzméretű, a fák ágai között még teljesen kiegyensúlyozottan élő, derék majom”. Először is ledobta minden szempontból praktikus bundáját, emiatt azonban – hogy meg ne fázzon a szerencsétlen – finom hájréteget növesztett a bőre alá. Ezek után azonban melege lett, éppen ezért egy csomó izzadságmirigyre volt szüksége, hogy imigyen helyrebillentse a hőháztartását. Hiába, nem kicsit melós az evolúció… A dolog azonban itt még nem ért véget. A bőséges izzadás miatt ősünknek állandó vízutánpótlásra volt szüksége, ezt azonban csak a ragadozók által is favorizált tavak és folyók környékén találta meg. Hülye majom, legyintettek már erre a többiek.

Csányi Vilmos könyvének azonban csak kis szeletkéje a fenti evolúciós időutazás, hiszen a rövid fejezetekre bontott műben nagy figyelmet szentel a társas érintkezés, az adaptációs viselkedés, a szocializációs folyamatok, a férfiak és nők közötti különbségek apró részleteire, színére és fonákjára. Megijedni azonban nem kell, Csányi Vilmos ugyanis nem tudományos értekezéseket göngyölít ki elénk, hiszen írásai közben, melyek nincsenek híján az aktuális, adott esetben politikai, sőt, aktuálpolitikai utalásoknak sem, rendszeresen ki-kikacsint az olvasóra. A címnek megfelelően ironikusan (néha picit talán cinikusan is) vázolja fel előttünk, hogy nagy igyekezetünk és mérhetetlen öntudatunk ellenére mennyire megmosolyogtatóan átlátszó motivációk vezérelnek is időnként bennünket.

Voltak ugyanakkor részek, amikor azt éreztem, hogy mintha túlságosan is a nőkön csattant volna az ostor, például amikor a humánetológiai megfigyeléseknél a női nem „tisztogató viselkedését” vagy kommunikációs kényszerét állítja pellengérre, illetve amikor az új-guineai törzseket tanulmányozó antropológusnő szerencsétlen választását szedi ízekre. Kár, hogy a bénázó antropológus férfiak balfogásairól itt és most kevesebb szó esett… Ilyetén megborult lelki egyensúlyom nagyjából akkor állt helyre, amikor a tizennyolcas karikával ellátott Szeretkezés, szexualitás, pornó című fejezetben a férfiak is megkapták a magukét. Bár ennek talán ők maguk örülnek a legkevésbé…

„Ha már a madarakról esett szó, szeretném felhívni a lírai költők figyelmét egy roppant fontos jelenségre. A legtöbbjük szívesen elmereng a madárdal hallatán, az angyali fülemüle csattogásán vagy a poszáta tündéri csicsergésén, ami belőlük szerelmes sorokat fakaszt. Barátaim, elképesztő tévedésben éltek! Az énekesmadarak hímjeinek éneke több funkciót szolgál, mint a lírai költők szenvelgése. A madárdalnak csak az egyik, másodlagos és átmeneti szerepe a nőstények elbűvölése, amihez a szerelmes nótának még nyomdába se kell kerülnie; a nőstényeknek szóló részeket gyorsan, röviden elintézik, mert a legfontosabb funkció a fajtárs hímek távoltartása a fészektől meg a körülötte elterülő, tápanyagokban gazdag területtől, ráadásul a nőstények is főként ennek alapján választanak kanos, erős, területvédelemre alkalmas társakat. Értelemszerűen magyarra fordítva: a fülemüle csattogása a legelvetemültebb, legocsmányabb káromkodások sorozata, jó szaftosan, mintha tudnának magyarul, menjetek innen a jó anyátokba, rohadék barmok, szól a szépséges fülemüle már kora hajnalban, mert én úgy meg… nem is folytatom, mert még elpirulok. És minden biológus hallja, hogy ez jó.” (Csányi Vilmos: Ironikus etológia, Sanoma Media, 2012.)

A kötet egészén érződik egyébként az egyenetlenség. Nem tudom, de feltételezem, hogy az írások egy része – például publicisztika formájában – már napvilágot látott különböző napi- és hetilapok hasábjain (ez elég egyértelműen kiderül az aktuálpolitikai utalásokból). A nagyon erős, valóban humoros, arcizom-tornáztatós felütés után így a vége egy picit döcögősebb, nyeldeklősebb lett, amiért egy picit kár, mert bár fontosak, hogy valaki rávilágítson szélesebb értelemben vett társadalompolitikai baklövéseinkre és azok gyökereire, igazán elemében azonban talán mégis akkor van a mester, ha célzottan arról az egészen fura, egyéni evolúciós utat bejárt állatfajról mesél nekünk, melyet úgy hívnak: ember.

                                                                                                                                  10/6

A könyvért köszönet a Sanoma Kiadónak!