Gerincre vágva

Történetünk szerint nagyjából hat év telt el azóta, hogy Szállási Titusz búcsút intett Saint-Germain grófjának, a zsurnalisztát jó vagy rossz sorsa pedig ezúttal Erdélybe veti, hogy Az Est olvasóit tudósítsa a román betörésről. Hogy, hogy nem, közben rejtélyes halálesetek történnek a környéken, melyek kísértetiesen emlékeztetik hősünket egy korábbi gyilkosságsorozatra.

Annyira, de annyira vacak idő van, ami, ha másra nem is jó, arra mindenképp, hogy egy jó könyvet vegyünk a kezünkbe. Hogy az alábbi három könyv mennyire felel meg ennek a kritériumnak, arra én is igazán kíváncsi vagyok/leszek. Elsőként is itt van Benedek Szabolcs Vérgróf-trilógiájának második része, A vérgrófnő. Az első részből megismert Szállási Titusz útja ezúttal Erdélybe vezet, ahol, mondani se kell, különös gyilkosságok történnek. A kettes számú versenyző ezúttal Jodi Picoult Gyere haza című kötete, amely, ha jól veszem ki a fülszövegből, az anyaság és a női szerelem témakörét járja körül, no, majd meglátjuk. És hát a harmadik, igen, az örök kedvenc, szívem csücske, gyerekkorom egyik legemlékezetesebb olvasmánya (ezt még tudnám folytatni egy darabig, de megkíméllek titeket a további ömlengéstől), tehát itt van A kis Nicolas, a francia kisfiú, akinek kalandjait most kiadták egyben (5 in 1). Kíváncsi vagyok, hogy ennyi idő után mennyire ülnek a történetek, de nagyon nem aggódom, mert valamiért úgy érzem, hogy jó lesz ez nagyon.

Sok évtizedes tabut döntöget szeptemberben megjelent könyvében Kováts Judit. Arról ugyanis, hogy a második világháború utolsó éveiben a bevonuló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar lányokat-asszonyokat, sokáig nem lehetett beszélni. Amikor pedig már lehetett, nem nagyon volt, aki elmondja, és nem is lett volna kinek elmondani a szörnyűségeket. Miként a Megtagadva hősnője, Somlyói Anna fogalmaz:

Ezerkilencszázhatvanban jelent meg először franciául A virradat ígérete, ezerkilencszázhetvenben filmet forgattak belőle, ezerkilencszáznyolcvanban Romain Gary önkezével vetett véget az életének. Az előzmények ismeretében fura, már-már megbocsáthatatlan befejezés. Mindenesetre most, ötvenkét évvel az eredeti megjelenést követően magyarul is olvasható a litván származású, de minden ízében francia szerző önéletrajzi ihletésű regénye.

„… mert nem vagyunk állatok” – hangzik el többször Csányi Vilmos Ironikus etológiájában. Biztos? A neves tudós eszmefuttatásaiból számomra ugyanis éppen az jön le, hogy a humanoid lények – társas és egyéni döntéseiket tekintve – bizony sokszor mintha még nem váltak volna le teljesen az állatvilágról.

Látatlanban megmondom, hogy a következő három könyvvel elég nagy ívet fogunk leírni. Kezdésnek itt van Csányi Vilmos Ironikus etológiája, amely ígérete szerint humorral, és mint a cím is mutatja, nagy adag iróniával próbálja meg bemutatni, hogy időről időre (vagy mindig?) miért is vagyunk olyan furák mi, emberek. Azután jön egy nagyobb tónusváltás, mert érkezik Romain Gary A virradat ígérete című regénye. Helyettem pedig beszéljen itt a fülszöveg: „Ebben a legkevésbé sem szokványos (mert a puszta tényekhez csak hézagosan ragaszkodó) életrajzban, Romain Gary élete első negyven évéről számol be, arról, hogy végül sikerült valóra váltania anyja álmait, hitt a hitében, és összehozta az író-repülő-diplomata hármas karriert, így próbálva meghálálni az anyai szeretetnek azt a hallatlan özönét és áldását, amely végigkísérte ifjúkorát.” Harmadikként pedig ugyancsak egy friss megjelenés, Kováts Judit Megtagadva című könyve, amely a háború pokláról mesél egy fiatal lány szemszögéből.

Ezerkilencszázötvenhatban járunk. Stevens, a komornyik nagy vállalkozásra készül: hosszú-hosszú évek óta először útra kel, hogy az ország másik végében meglátogassa kedves ismerősét, egykori kollégáját, az azóta Mrs. Bennként ismert Miss Kentont. Hivatalosan természetesen munkaügyben szeretne beszélni vele, abban bízva, hogy a nő megromlott házasságát feladva visszatér Darlington Hallba. Ha vannak is egyéb (személyes jellegű) reményei, azokat még maga előtt is titokban tartja.

Lehet tagadni, de mindenkiben ott lakozik a társadalmi voyeur, aki nem csukja be a szemét, ha csak egyszer is alkalma nyílik bepillantani, hogyan él a másik, és aki ég a vágytól, hogy megtudja, mit csinál ő, ha lehull róla a külvilágnak szánt póz, ha becsukja maga mögött az ajtót és lefolyik arcáról a szomszédoknak szánt mosoly. Lehet tagadni, de mindenkiben ott rejtőzik a kukkoló, aki, ha nem kötné gúzsba a társadalmi normák által rá kényszerített flegma tartózkodás, örömmel turkálna mások hétköznapi titkokkal teli szennyeskosarában, és csapná fel mindenféle lelki gubanc nélkül a cakkos szélű, kifakult vagy elmosódó fényképekkel teli családi albumot.