A poszt cselekményleírást tartalmazhat!
Amikor 2005-ben a Katrina hurrikán lecsapott New Orleansra, a szíriai származású, de hosszú évek óta az Egyesült Államokban élő Abdulrahman Zeitoun a városban maradt. Gyerekei és amerikai felesége, Kathy, több tízezer New Orleans-i példáját követve már napokkal korábban elhagyta a várost, a felújítási munkákból élő Zeitoun azonban fél szemét az ingóságain és a család tulajdonában lévő ingatlanokon akarta tartani.
„Különben is: ő maga csak akkor távozhat, ha már gondoskodott valamennyi munkaterületének biztonságáról. Ezt senki más nem végzi el helyette, ő pedig senkit nem kérne fel rá. Már felszólította a munkásait és a művezetőit a távozásra, maradjanak a családjukkal, és keljenek útra minél hamarabb.”
Zeitoun tehát New Orleansban maradt, de ami ezután történt, az őt magát is meglepte. A hurrikán ugyanis minden eddiginél nagyobb pusztítást végzett a városban: a gátak átszakadtak, így a víz akadálytalanul öntötte el a környéket. A férfi a garázs lapos tetején vert sátrat, ott éjszakázott, napközben pedig ütött-kopott kenujával segített, akinek tudott.
A rémálom azonban akkor kezdődött, amikor Zeitount három másik ismerősével egyetemben a saját házában letartóztatták. A fegyveresek nem nagyon kérdezősködtek (utóbb egyikük azt mondta: volt valami a négy férfi megjelenésében, ami arra utalt, hogy „rosszban sántikálnak”), majd egy buszpályaudvaron rögtönzött szabadtéri börtönbe szállították őket.
Zeitoun már akkor sem értette, mi történhetett: kérdéseire nem válaszoltak, ügyvédi segítséget nem kapott, szeretteit nem értesíthette, ahol lehetett, megalázták. Elkapott szavakból lassan rajzolódott csak ki a kép: vélhetőleg terroristáknak nézték őt és társait is (akik közül egyébként ketten New Orleans-i születésű fehérek voltak). Az aggodalomtól félőrült családtagok közben szinte biztosra vették, hogy a férfi meghalt, ami nem csoda, figyelembe véve, hogy a hurrikán szaggatta városról sugárzott tudósítások szinte folyamatosan fosztogatásokról, gyilkosságokról szóltak.
Hetek teltek el így, mire egy misszionárius értesítette őket arról, hogy Zeitount egy másik, különleges szigorral őrzött börtönbe szállították. A férfi végül kiszabadult, de a kiszolgáltatottság, a félelem nem múlt el nyomtalanul.
Dave Eggers újságíró 2006-ben vágott bele a Zeitounról szóló könyv megírásába. Az árvízi csónakos azonban nem szimpla dokumentarista mű, hiszen a szerző a fikció, a regény eszközeivel adja vissza az eseményeket, mégpedig Abdulrahman és Kathy Zeitoun visszaemlékezése alapján. A könyv mégsem kelti az elfogultság látszatát, aminek legfőképpen az lehet az oka, hogy Dave Eggers felkereste a letartóztatásban résztvevő rendőröket és azt a börtönt is, ahol Zeitount fogva tartották.
„Útközben vagy fél tucat légcsavaros csónakkal találkoztak, és Zeitounban egyszer csak felötlött, hogy ők azért hallották meg védenceik, különösen a kövér öregasszony kiáltozását, mert kenuban ültek. A légcsavaros csónak megsemmisítő zakatolásában hozzájuk sem hatolt volna el a segélykérők hangja. Ők is elszáguldottak volna a szerencsétlenek mellett, a testes asszonyság pedig aligha élt volna túl egy újabb éjszakát. Az ő hangtalan vízi járművük jóvoltából a halkabb jajszó is eljutott a fülükhöz. A kenu bevált, életet mentett.” (Dave Eggers: Az árvízi csónakos, Park Könyvkiadó, 2011.) |
A szerző érezhetően igyekezett visszafogni magát, és nem is esett túlzásokba, egy-egy ponton azonban mégis úgy éreztem, hogy talán túl sok a körítés, a fikciós manír, ami egy efféle kötetnél éppen a realizmus erejét gyengítheti. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy a regény nyelvezete ettől eltekintve alapvetően nagyon letisztult, sallangmentes – de egy ilyen sztorit nagyon nem is szabad megírni másképp, különben hitelét veszti.
Ha valamit mégis hiányoltam, az a nagyobb összefüggések hangyányit részletesebb kibontása lett volna. Így talán kicsit jobban meg lehetett volna világítani annak hátterét, hogy mi vezetett odáig, hogy 9/11 után különösebb magyarázat és vádemelés (és tegyük hozzá következmények) nélkül embereket tarthassanak fogva a külvilágtól teljes mértékben elzárva? Érintőlegesen esik csak szó a Bush-kormányzat szerencsétlenkedéséről is, holott az is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a mentés és a segélyezés nehezen indult be a városban, és valószínűleg ahhoz is, hogy túlkapásokra került sor. A humanitárius válságkezelésben elkövetett hibákért egyébként utóbb Bush is elismerte a felelősséget.
Zeitoun történetéből egyébként animációs filmet készítenek, melyet az a Jonathan Demme fog rendezni, aki „A bárányok hallgatnak”-ot is jegyzi.
10/8
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!
Utolsó kommentek