„A nagyszüleim 1991. október 13-án ölték meg magukat” – adja meg az alaphangot 2009-ben németül, majd rá egy évre magyarul is megjelent első kötetében Johanna Adorján. Az Exkluzív szerelem az ő történetük, a holokausztot túlélt, majd ötvenhatban Dániában letelepedett, végül a kényszerű elválás helyett a közös öngyilkosságot választó Istváné és Veráé, valamint – tizenhat évvel a halálesetet követően – a múlt dirib-darabjainak összerakosgatásán fáradozó unokáé.

Egy olyan családban azonban, ahol az elmúlt dolgokról nem szokás beszélni, mindez nem is olyan egyszerű.

Az írónő ismerősök, barátok, rokonok elbeszéléseiből, emlékfoszlányaiból próbálja kikeresgélni a kirakós hiányzó darabjait. Kutatásai során egy különleges és a maga módján nagyvilági pár képe sejlik fel, akik bolondulnak a komolyzenéért, szeretnek utazni, szívesen és gyakran látják vendégül barátaikat, a múlt rémségeiről azonban még legközelebbi családtagjaiknak sem beszélnek.

Az elfojtás eklatáns példája, amikor egy izraeli látogatás alkalmával Johanna apja egyszerűen nem tudta a választ arra kérdésre, hogy zsidó-e. „Nagyanyám olyan gyakran sulykolta belé: zsidónak lenni életveszély, hogy még Izraelben is úgy gondolta, jobb az óvatosság.”

Miközben a nagyszülők élettörténete viszonylag jól nyomon követhető, addig az utolsó nap mozzanatainak rekonstruálásában az unoka nagyrészt csak a saját fantáziájára hagyatkozhat. Az utolsó mozdulatok, mosolyok, kis hétköznapi vágyak és feladatok töltik ki ennek a napnak az óráit – Vera rendet tesz a házban, lemetszi a kert legszebb rózsáit és ajándékot csomagol az unokáinak, mindezt óraműpontossággal megtervezve és kivitelezve.

Ha volt is bizonytalanság, annak ezen az októberi napon már nyoma sincs: a nagybeteg István és a férje nélkül élni képtelen Vera döntött, és döntésük megmásíthatatlan, még akkor is, ha ez a külvilág számára érthetetlen, a család számára felfoghatatlan. A választás szabadságát, és a méltóság megőrzésének vágyát azonban utólag is tisztelet övezi.

A két szálon futó történet kétségkívül fontos kérdéseket vet fel, történelemről, identitásról, a túlélésről, emberi méltóságról, ezért is nagy kár, hogy Johanna Adorján nem volt elég bátor, hogy egy nagy levegőt véve valóban megmerítkezzen a családi múlt sűrűjében. A nagyszülők fiatalkori helyszíneinek felfestése így meglehetősen vérszegényre sikeredett, és ugyancsak kurtán-furcsán elharapottnak érzem azokat a részeket, ahol az írónő saját útkereséséről, zsidó identitásának feltárásáról mesél.

Vera és István története annyi titkot, annyi kibontatlan réteget rejt, hogy megérte volna sokkal inkább a mélyére ásni a dolgoknak. Ha úgyis fáj, fájjon hát nagyon.

Jellemző, hogy a legmegrázóbbnak a memoárregény végére illesztett rendőrségi jelentést találtam, amely a maga szenvtelenségében szívszorítóan írja le a helyszínt és a körülményeket, ahol és ahogyan a két idős ember eldobta magától az életet.

És bár nagy-nagy pozitívum, hogy az érzelgősség helyett a szerző némi távolságtartásra és szikár tömörségre törekszik, ez azonban időnként éppen a drámaiság rovására megy. Talán emiatt is Adorján stílusa sokszor leginkább zsurnalisztikus, ami nem csoda, hiszen a hétköznapokban a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung munkatársa, ám nagyon nagy kár, hogy a műfaji korlátokon itt csak nagyon ritka esetben tudott átlépni, és mesélőkéjét nem merte igazán szabadon ereszteni. Vera és István története így számomra továbbra is egy fájdalmasan szép ígéret marad. Kár érte.
                                                                                                                             10/6
A könyvért köszönet a Park Könyvkiadónak!